Olyan izgatott vagyok, hogy időnként azon kapom magam, hogy a levegőt is visszatartom. Te mikor csináltál utoljára olyasmit, ami annyira boldoggá és izgatottá tett, hogy a levegőt visszafojtva vágtál bele?

Az életem alapjaiban változott meg. 7 évig dolgoztam egy multinacionális cégnél. Volt fizetett betegszabadságom, fizetett szabadságom, kiszámítható és kielégítő fizetésem, ami minden hónapban ugyanakkor ott volt a számlámon hiánytalanul. Hétfőtől péntekig dolgoztam, többnyire 8 és fél órát. Ha rossz napok, hetek voltak mögöttem, ha kicsattanó formában voltam; ha érdekelt, amit csinálok, ha nem. Mindezek ellenére, minden egyes nap után kimerülve, elfáradva végeztem, és alig vártam, hogy végre valami olyasmit csináljak, ami boldoggá tesz. Már legalább két éve azt éreztem, hogy el akarok innen menni. Váltanom kell. Ezt nem bírom tovább csinálni. Nem önazonos. Ez nem én vagyok. Ennek nincs értelme. Nincs értéke.

A második 3,5 évben csapatvezetőként dolgoztam, 10-25 ember tartozott a csapatomba (a járvány ebbe nagyban beleszólt). Férfi, nő, fiatal, idősebb, magyar, külföldi, afrikai, európai… Főként a kinevezésem első évében, nem egyszer azon kaptam magam, hogy gyomorgörcsöm van egy-egy beszélgetés miatt, ideges vagyok; hétvégén a hajszárítás közben fogalmazom magamban azt, amit hétfőn mondanom kell majd az érintett személynek. Ez valamivel kezelhetőbb lett a rutinnal, és hogy beletanultam a szerepbe, de sosem vált komfortossá.

Nem tudom, hogy ez kiégés-e, amit megéltem. Talán nem az. Egyszerűen csak elegem lett, és úgy éreztem, hogy ez többé nem az én utam. Kivettem belőle, amit ki kellett és ki lehetett, és most már ideje váltani. A „véletlen” sodorta elém az ecsetet. Az egyik kedves csapattagom hozta magával az élményfestés iránti szenvedélyt, és ahogy beszélgettünk egyik nap, megkérdezte nincs-e kedvem elmenni vele másnap. Nos, másnap délelőtt eldöntöttem, hogy vele megyek, ha marad még szabad hely. Maradt.

Vannak pillanatok az életben, amikor érzed – főként, ahogy az idő segít kikristályosítani –, hogy most valami fontos történik. Ez egy olyan pillanat, amire egész életedben emlékezni fogsz. Ilyen volt számomra ez is: az első vonal, amit a vászonra húztam. Egy levendulamezőt festettünk a naplementében és a horizontot húztuk meg narancssárga vonallal. Azt sem éreztem még, hogy melyik kezembe fogjam az ecsetet.

Az első 6-8 alkalomra válogatás nélkül mentem el. Nem érdekelt a téma, nem érdekelt, hogy mit festünk, csak had tudjak meg többet. Had tanuljak, had fessek, had alkossak! Ezután a néhány alkalom után nagyvonalúan beruháztam minden szükséges és kevésbé szükséges anyagra, hogy otthon is tudjak gyakorolni. Amint volt időm egy kicsit elmerülni magamban, állandóan úgy szemléltem a világot, hogy mit lenne jó megfesteni, mit lenne jó gyakorolni… Ahogy utólag visszagondolok, feleslegesen sok akrilfestéket vettem, csak mert volt rá lehetőségem. 1-1,5 évvel később kipróbáltam egy másik festőiskola akrilfestő tanfolyamát. A tanulás és a gyakorlás iránti kielégíthetetlen vágyam csillapítva lett ugyan, de eldöntöttem, hogy más módot kell találnom a fejlődésre. A csoportos tanulás nem az én formám. Két kézzel festek, ami miatt gyakorlatilag kétszer annyi helyre volt szükségem egy asztalnál. Feszélyezett, hogy a többiek hol tartanak, ügyesebbek? Én ügyesebb vagyok? Lemaradtam, melyik színnel kevertük ki azt az árnyékot…? A külső tényezők megfosztottak az alkotás alapvető eufóriájától. Semmit sem tudhattam a velem egy teremben ülőkről és egyébként is a legnagyobb butaság magunkat másokhoz hasonlítani, bármiről legyen is szó. Akkor megfogalmazódott már bennem az igény arra, hogy tényleg tanuljak. Tanulni szerettem volna valakitől, aki emberileg is, és művészileg is inspirál.

Intim választás ez egy tudatos nebuló számára. Majd’ egy évig kerestem a tanáromat. Vártam, hogy elém sodorja az élet, amikor készen állok rá. Így is lett. A közösségi média szerencsés algoritmusa előhozta nekem Nagy Boglárka realista festőkurzusát. Pár hétig csak nézegettem a hirdetést, miről is szól ez, ki ez a Boglárka. Egy Facebook eseménynek köszönhetően lehetett Tőle élőben kérdezni, beszélgetni, ami egy új ablakot nyitott bennem. Az igény megformálódott arra, hogy elvégezzem a kurzust és röviddel ezután, néhány őszinte megnyilatkozás után Boglárka részéről szerettem volna magántanulóként folytatni nála. Ezt 2020 decemberében le is leveleztük és 2021 február 14-én el is mentem hozzá az első magánórára.

Boginál a festést az alapoknál kezdtük. Annyira, hogy 2-3 alkalom erejéig ecsetet sem fogtunk, hanem valóság után rajzoltunk. Kértem házi feladatokat, olvasni, tanulnivalót. Ezután következett a többi..egy tónusú festések és végül konkrét képek.

Miután úgy éreztem, hogy az alapokat nagyjából (tényleg csak nagyjából, mert egy-egy óránk anyagát évekig lehetne tökéletesíteni!) sikerült elsajátítani, valamilyen módszertant megismerni, úgy éreztem már „csak” be kell gyakorolnom ezeket.

Időközben megismertem Kiss Viktor festűművészt is, akit az első találkozásunkkor, egy kiállításon hallottam megnyilatkozni a festészetről, az ő festészetéről, színekről, formákról, koncepcióról… Rögtön tudtam, hogy Ő lesz a következő állomása a tanulmányaimnak. Viktornál őszinte, esszenciális, már-már mágikus alkotói titkokba kóstolhattam bele, és igazán segített elkezdeni felszabadítani egy belső hívást.

Sajnos (nem sajnos) gyakorlati okok miatt a magánórákat fel kellett függesztenem. A folyamatos fejlődés azóta is meghatározó része és igénye az életemnek a „szokásos” alkotói folyamat mellett.

Ezt a sok mindent azért írtam le, mert nem kívánom titkolni, hogy hogyan jutottam el oda, ahova. Fontos érték számomra a valódiság, az őszinteség és tudom, hogy sokan (mindenki?) keresik az útjukat. Én úgy érzem sok évi, étizednyi keresgélés után rátaláltam és rá is mertem lépni. Ebbe a kiteljesedési folyamatba adok betekintés azoknak, akik fél szemmel figyelemmel óhajtják kísérni az utamat.