Nemrégiben elérkeztem egy mentális mélyponthoz. Érzések, gondolatok kavarognak bennem és úgy döntöttem leírom. Szeretnék némi betekintést nyújtani abba a rögös útvesztőbe amin járok az érdeklődőknek – legyen az a személy sorstársam, valaki aki erőt merít az én példámból, vagy egy kíváncsi megfigyelő. Másfelől pedig naplónak is jó szolgálatot tesz.

Mióta erre az útra léptem, hátrahagyva a kiszámíthatóságot és az anyagi biztonságot, számtalanszor hallottam, hogy „milyen bátor vagy”, „irigyellek, amiért ezt meg merted lépni”, „gyönyörű dolog, hogy belevágtál és megéled az álmaidat” és még más ehhez hasonló szépségeket. Na de mi van ezek mögött a sóhajok, állítások, „irigylések” mögött? Miért kellett ehhez bátornak lenni? Nem is értettem igazán, bele se gondoltam korábban, hogy miért kellene ehhez bátorság, hiszen ez az amit igazán szívemből szeretnék csinálni. Nem is kérdés, hogy ezt az utat járjam.

Na de most kezd elérkezni az, amihez a bátorság kellett. A tartalékaim kifogyóban vannak. A következő bevételemet nem látom – hiszen nincs egyeztetett időpontja a következő vásárlónak. Először állok a küszöbén olyan érzéseknek, lelkiállapotnak, amihez erő, kitartás és megingathatatlan hit kell. „Gyönyörű, de nehéz pályát választottál.” Mondta ezt nem egy művész ismerősöm – legyen az zenész, előadóművész vagy képzőművész. Az első hullámait érzem ennek a „nem könnyű kenyérnek”. Olyan alkotásokat készítettem a közelmúltban és jelenleg is olyanokon dolgozom, amikkel már kezdek (!) elégedett lenni. Kint vannak galériákban, kiállítóhelyeken és a projektek folytatódnak. Mégis, az anyagi megbecsülés várat magára, kiszámíthatatlanul lóg a levegőben, a költségeim pedig kíméletlenül és kéretlenül szakadnak a nyakamba. A burkolót, a festőt, a villanyszerelőt ki kell fizetni (műterem, ugye) a festéket, a festőszert meg kell venni. A TB-t, az adót be kell fizetni. A mű elkészült, kint lóg a falon, a vásárlók pedig még valahol nézelődnek.
Nem lehet tudni. Nem lehet tudni, hogy mikor lép kapcsolatba velem a következő személy, akit megérint az, amit csinálok, az, amit alkottam és az otthonában szeretné nézegetni. Ezenkívül az emberekhez eljutni nem olyan egyszerű. Hiszem, hogy a világban sokszor a „kereső” és a „kínáló” nem is nagyon, vagy csak nehezen találkozik össze. Én a marketingre abszolút mértékben így gondolok – bár eddig még nem tanultam iskolában 🙂 – mint egy eszközre, ami segít eljutni azokhoz az emberekhez, akik boldogságukat lelnének abban, amit én szívvel csinálok. És hát erre sincs határidő, hogy a hirdetésekre, marketinges szakemberre áldozott összeg mikor térül meg. Előbb-utóbb biztos.. Zavarbaejtő valósága ez a művészetnek.

A művészet nem létszükséglet. (Egyesek szerint, ugyebár.) Művészet nélkül lehet élni. (Csak nem érdemes.) De ha a villanyvezetékkel történik valami, ha csőtörés, dugulás van, az nem opcionális, azt meg kell csináltatni, ki kell fizetni. Műtárgyakra nincs az embereknek „szüksége” a hagyományos értelemben, ezért erre a társadalomban élők nem ugyanúgy költenek. Hát ezért nehéz. A fogorvos betömi a lyukat, és kifizetik. Elkészítettem a munkát, de a „kifizetés” nem jön. A művész elkészül az alkotással és vár. Hát ezért nehéz. Elkészült. Megcsinálta. Kiteszi. Megmutatja. Vár.

Ez a fajta várakozás és bizonytalanság az, ami nehézzé teszi ezt a foglakozást és egyúttal olyan gyönyörűvé. Az alkotói kedvem nem lankadt eddig – remélem nem is fog. Festeni továbbra is szomjazik a lelkem. Mikor van az a pont, ahol lépni kell? Mikortól kell valamit keresni, mert ez a hajtás még nem nőtt elég nagyra, nem elég erős még. Mikor nyom eléggé a szög?

Nehéz, súlyos kérdések ezek amik mostanában foglalkoztatnak, és minden egyes napért hálás vagyok, amikor magamért, magamnak dolgozom, amikor azzal foglalkozom amit szeretek. A hitem megvan, a kitartásom is, a mélységből pedig előbb-utóbb felemelkedés jön.