Azt mondják, azzal kell foglalkoznod, amit akkor is szívesen csinálnál, ha nem fizetnének érte. Ezzel tudom a legjobban jellemezni én is azt, hogy miért csinálom ezt a sokak által „nehéznek” titulált művészi pályát. Tényleg nem könnyű sokszor és erről egy korábbi bejegyzésben már írtam.
2022 januárjától számítom a „hivatásos” festői pályám megkezdését és ezt az évet tekintem a „debütáns” évemnek. Két sikeres aukción, számos megrendelésen, vásárláson, három csoportos kiállításon, az első egyéni pop-up kiállításomon és a második televíziós szereplésemen vagyok túl. Most október vége van. Nagyon lassan őrlő malomnak tűnik ez a hétköznapokban, rengeteg munkával és tudatossággal, és még így is számos körülmény lassított le: költözés, lakásfelújítás, új arculat, weboldal, stb.

Augusztus 14-én reggel, amikor a festőtáborból felhívtam a Pintér Galériát, hogy hogy sikerült az előző napi aukció, a boldogságtól elsírtam magam és azt is elfelejtettem, hogy anyagi jutalmazásban részesülök. Kifejezhetetlenül magasabb rendű volt az a lelki jutalmazás, amit attól éreztem, hogy az én alkotásomat valaki magának akarta, haza akarta vinni. Feltehetően nem is egy személy, mert a leütési árból kikalkulálva kb. 6 licitálás után kelt el a ‘Balatonfüred’ című képem az augusztusi aukción. Órákra, de inkább néhány napra megbénultam a boldogságtól és az extázistól. Soha az életemben azelőtt nem éreztem efféle katarzist. Lehet ezt munkának nevezni? Egy ilyen kép festésekor lehet azt mondani, hogy dolgozom? Szerintem nem. Nem állt a számra mióta otthagytam a korábbi irodai munkahelyemet, hogy azt mondjam „dolgozom”. Ellenben az az igazság, hogy kénytelen voltam rászoktatni magamat. Egyrészt azért, mert a családom és a baráti köröm különben nem veszi komolyan az elhivatottságomat és az időbeosztásomat, a priorizálásom súlyát, másrészt azért, mert olyan érzésem van, hogy nem dolgozom és csak „lógatom a lábam”. Ami persze nem igaz, csak így, hogy a saját főnököm vagyok és nem kell egy külső személynek elszámolni, kissé más a felállás lélektanilag.

Ez nem egy olyan vállalkozás – még ha technikailag az is – ahol reálisan lehet számolgatni, hogy mennyit fektettem bele és mikor térül meg. Ha így nézném, akkor egyébként még messze vagyok attól, hogy megtérüljön, mert iszonyú mennyiségű időt, pénzt és energiát fektettem – és fektetek mind a mai napig – ebbe a szerelembe (megszállottságba?).
Ma reggel ismét felhívtam a Pintér Galériát, hogy hogyan sikerült a tegnapi hibrid aukció. A ‘Sunset Balaton’ is gazdára talált, és itt is kialakult némi licitpárbaj.

Nagyon furcsa érzés, amikor belegondolok, hogy a képemet talán már nem látom többé viszont élőben. A vásárlók személyazonosságát titoktartási kötelezettség védi, ezért azt sem tudom, hogy kihez került. Ettől rém titokzatos az egész. Mindenesetre, ha bárki olyan olvassa e sorokat, aki anonim vásárol(t) tőlem festményt, üzenem, hogy köszönöm, hálás vagyok, és rendkívül kíváncsi is, hogy hova kerül(t) a képem, milyen enteriőrbe, gyűjteménybe… 🙂 Mindig örülök egy fotónak a képeim új otthonáról!

Ha neked is van olyan hobbid, szenvedélyed, amit szeretsz csinálni, csináld! „Egyetlen pillanat sem tart örökké, ezért ne pazarold el a pillanataidat, és ne halogasd a boldogságot a következő percre.” (C. JoyBell C.) A lelket simogatni kell ezekkel a tevékenységekkel. Enélkül mi értelme?